Valaha…
Vajon ki lop fényt a sötétbe? Ki csókolja az álmot a szememre? Ki ölel át fagyos éjjen, mikor egyedül járom az utat?
Kérdések…mindre tudtam tán a választ…tán…valaha tudtam. Évek szőttek a válaszra ólomsúly lakatot. Hajdan, mikor gyermeteg kíváncsiság zsongott körbe, tudtam a megoldást.
Szentjánosbogarak tébolyogtak a homályban, bevilágítván kietlen utamat. Angyalok leheltek álmot megfáradt tagjaimra. S Ő…igen…Ő volt, ki menetelésem óvta, kinek vigyázó tekintete kísért a szentjánosbogarak által megvilágított Hold sápadt fényében.
De most?
Tovatűntek…mind. Évek omlottak az emlékekre. Este van…csupán tücskök ciripelnek, s ingatag mécses fénye világítja utam. Lassan elég a kanóc. Halk sistergés jelzi az apró láng végét, melyet szívből feltörő sóhajtásom kísér.
Sötét van. Hideg van. Csend van.
Fagyos szél pirosra csípi megkínzott arcom, de csak menetelek…lelketlen…monoton állandóságban. Nem tudom miért, nem tudom hová…csupán megyek…csupán vagyok.
Talán keresem a válaszokat, melyeket magam hajítottam a feledés kútjába?
Sötét van. Hideg van. Csend van.
Megbotlok egy kiálló gyökérben, s pirosra csípett arcom puha levelekbe takarózik. Erőm elszáll, nincs értelme menetelni.
Itt most nyugalom van…itt most vége van.
Ám szememre nem csókol angyal békés álmot. Nem takar be az éjvad szemeinek meleg szeretete. Sárga…lucskos levelek közt fekszem a fölém magasodó fenyők árnyékában…fekszem, s könny áztatja arcom.
Sötét van. Hideg van. Csend van.
Ám egy farkas üvöltése süvít a széllel a sűrű sötétbe.
Ajkam elmosolyodik, beleborzongok az elfeledett érzések sokaságába.
Emlékszem már…s ismét érzem…ismét látom…hajdan elveszett emlékeim, az a varázslatos világ…ismét élek…megtaláltam.
2008.augusztus 23 . Holdszem
.jpg)
Néhány Victoria Frances alkotás:)
