Vajon..minden egyes álmunkkal valóságokba álmodjuk magunkat? Miért ne lenne éppen álom éppen ez...groteszk és valóság. Épp a legvalóságosabb dolgok válnak álmainkban groteszkké. Álmodni a hajnalt...álmodni a napot..álmodni az alkonyt..álmodni az éjt..álmodni az álmot...álmodni az álmodott álmainkat...felébredni újra, és újra...de mikor ébredünk fel igazán? Felébredünk e igazán? Tükörbe nézve mit látunk? Önmagunk egy árnyképét...de másunk tapintása fagyos...élettelen...rideg. Az én tapintásom, az ő tapintása...az ő mosolya, az én mosolyom...de akkor mi a tükör? Tán lágy, puha...s csupán önmagunk tesszük fagyossá, rideggé érintésünkkel. Álmunkban könnyedén a tükör mögé hajolva ámulunk égi tünemények kacagó játékán, lidércek sóvárgó, s kies melódiáján, fák ezeréves ágain hintázva, ezeréves meséiket hallgatva... Most is álmodok...álmodom a hajnali harmat szikrázó tüneményét, a madarak az alábukó Nap búcsúztató requiemjét, a csillagok éji játékát az égen...
S majd egyszer felébredve álmaimból tükröm szilánkjain táncolva kacaghassak vissza, egy újabb poros regényt hátrahagyva...
Holdszem
2010.augusztus 2.
