Néhány gondolatom itt és most:)
Pusztítás
Dobban a szív, lüktet a mellkas,
A rohanót csapdossa a süvítő szél,
Izmok megfeszülnek, szemek fürkésznek,
S néma síri csendbe, mint a fájdalom, úgy dördül a lövés.
Eme dörej ,mi borzalmat, s félelmet hírdet,
Az erdő megremeg, s minden sebből vérzik, miből csak lehet.
Fácán robajjal kap szárnyra, ám halál mi veszetten követi,
S midőn utoléri ernyedten hullik a pórba.
Őzek fürge, kecses szökkenésekkel menekülnek a haláltól,
S tüskés ágak zilálják, karmolják őket,
de nem észlelik eme csöppnyi kínt,
Mi eltörpül a dörejes halál mellett.
Hörgő falka csapzottan lohol,
Hova kétlábú, kegyetlen gyilkos nem merészkedik,
Ám a dördülés a sűrű bozóton is áthatol,
Mit követ a fagyos halál.
Mikor a fás rengeteget már éles robbanás nem riogatja,
A lüktető szív lanyhul, mellkas nem horpadozik,
Sebeit nyalogatja a sebzett farkas a falka körében,
S napirendre térve vadászni indul a vonyító éji vad.
Ám mikor a Hold letűnésével a Nap bukik felszínre,
S lágy sugarai beszűrődnek az üde lomb között,
Berregés rázza föl az erdőt, elnyomva a víg csivitelést,
Remeg a föld, s az avarig hajló fűzbe penge araszol.
Az időtlen idős fa kínlódó recsegéssel elhanyatlik,
S megcsonkítva hajdan földet simogató ágaitól,
Örök búcsút vesz a kicsiny erdei tóparttól,
S a lombjában fészkelő csöppnyi madárkától.
S a hajdan nemes fát most szétszabdalva füstölgő 4kerekűek vonszolják,
Acélosan csillámló tollú holló harmatos könnyeket hullajt,
A sokat megélt vén fűz után,
Melyet a kétlábú röpke pillanat alatt eltiport.
Ifjú cserjék ágai csapzottan lengedeznek immár a szélben,
A hajnalt üdvözlő fácánkakas nem ébreszti az erdőt,
Sebzett farkas utószor gondol a loholó falka után,
S csöppnyi madárka keserves dala siratja a tóparti fűzt...
Csak egy vers...
Halk suttogások, az emlékek kavargása,
Elhanyatlik a kar,
S a homályos tekintet előtt pereg a kép,
Nekem csupán ez maradt.
Nincs kibe kapaszkodni,
Hol a támasz?
A támaszt már a ködös múlt burkolta be.
Nekem csupán...valóban ez maradt?
Mikor értettem, nem csak láttam a patak folyását,
Mikor tudtam mit susognak az ódon fák,
Mikor felüdített a frissítő zuhatag.
Na akkor, akkor éltem...
Ám most?
Hol halljam a vad patakok folyását?
Hol hallgathatnám csak az ódon fák sustorgását?
Az eső...kopog az ablakon, s mossa...mossa az emlékeket.
Ha kilépek az ajtón, ki ember, elfordul.
Ám ha nem, felemészt ez, miben...élek.
Szív hova húz? Igen...csalogat minden csepp,
Mely lecsordul a tölgy zsenge leveléről.
Egy lépés, s reccsen a padló,
Tán utolsó út, tán utolsó csepp,
De megéri...kilépni a múltból,
Belépni a jelenbe.
Hol hajdan élt legendákat nyikorognak a fák,
Hol széllel verseng a vad,
Hol Holdvilág alatt a farkas lelke szabad,
Hol tudom...igazán, igazán csak most élek.
Holdas Éjt!
Holdszem
